Bizony, ha edzeni jársz, akkor ki kell lépned az eddigi komfortzónádból, és teljesen meg kell változtatni a napi rutinodat. Már ez sem egyszerű, egy alapvetően lusta életvitel után, és még akkor nem is beszéltünk arról, hogy az eltunyult testünket is teljesen új impulzusok érik.

Az első edzések

Amikor az első (elvileg még könnyített) edzésről elindultam haza, már akkor éreztem, hogy ez bizony másnap fájni fog. Aztán hajnalban, amikor csörgött a telefonom, úgy estem ki az ágyból mint egy darab kő. Bizony az izomláz nem kímélt. De ez (még) nem az a jól eső izomláz volt. És még akkor azt mondják, hogy az edzés függőséget okoz... Eszembe jutott a másfél évvel azelőtti "akcióm", és azon agyaltam, vajon hogyan fogok én így hétfőn újra edzeni, amikor még a cipőm bekötése is komoly feladatnak bizonyult. De csodával határos módon, vasárnap estére egész vállalható állapotba kerültem. Ahogy haladtam előre az edzésekkel, úgy szokott hozzá egyre jobban a szervezetem a terheléshez. És bizony ki tud alakulni a függőség..

Egyenes hát

A másik sarkalatos pont, a gyakorlatok helyes kivitelezése. Bizony rá kellett jönnöm, hogy amit eddig guggolásnak hittem, az csak szerencsétlenkedés, és hogy bár fejben értem mit kéne csinálnom, a testem nem engedelmeskedik. Ettől persze sok embernek elmehet a kedve, de nem szabad feladni. Gyakorolni kell. Talán a harmadik, vagy negyedik edzésen kaptam egy botot a hátamhoz, amivel végre éreztem, hogy hol rontom el. Amikor nem volt otthon senki, vagy épp dolgoztam és volt 5 üres percem, seprűnyelet fogtam, és guggoltam. Volt olyan éjszakás műszak, hogy 200-at tuti megcsináltam. De  mégis az elmúlt pár edzésen (személyes dolgok miatt) nem voltam ott fejben teljesen, és már a hülyeséget csináltam. Újra csak rám kellett szólni, és figyelmeztetni, hogy nem jó a kivitelezés. Szóval hazaértem, elő a seprű, és kezdtem mindent elölről...

Önérzet

Fogjuk fel, hogy az az ember aki rád szól, nem cseszegetésből teszi. Segíteni akar. Abban, hogy elérjük a céljaink, és mindezt a testünk kinyírása nélkül. Dobjuk félre az egonkat (már ha mázsa felett akad még ilyen), és az önérzetünket, és igyekezzünk. Ha legyőzzük önmagunkat, és látszik az elszántság, akkor sokkal könnyebb lesz nekünk is, és az edzőnknek is. Ne féljünk kérdezni, ne féljünk megkérni, hogy mutassa meg, magyarázza el újra a gyakorlatot. Hisz ő ezért van ott. És ne gondolkodjunk olyanon, hogy a többiek mit szólnak. Ők is elkezdték valahogy, és gyanítom hasonlóképp mint mi. Ha ezeket helyre tudjuk rakni magunkban, akkor készen állunk. És ha készen állunk, hamarosan legyőzhetetlenek leszünk. :)